Rossz cím, de nem jutott jobb az eszembe. Először "terápiás eszköz"-t akartam írni, de ez sértő lenne a kutyára nézve, hiszen érző lény, igazi társ, hűséges barát. De azt én is állíthatom, hogy a legjobb lélekgyógyász. Nemcsak azért, mert puha bundájának simogatása a legjobb stresszoldó, hanem azért is, mert a vele töltött időben az ember jobban megismeri saját magát.
Más nehézséget is segít leküzdeni. Nekem például gyermekkorom óta agorafóbiám van, volt, nem tudom, elmúlt-e? Brúnóval a mezőn sétálva sokszor rám jött, tele voltam szorongással, nem mertem se jobbra, se balra nézni, csak mereven előre a földre, de közben tudtam, hogy a hatalmas, üres pusztaság vesz körül. Amíg vissza nem értünk a házak közelébe, úgy éreztem, a tér összenyom, különösen, amikor ő szaladt saját útján, én pedig egyedül maradtam. Lassan, de sikerült megszabadulnom a nyomasztó érzéstől, mióta tudom, ha hívom, visszajön. Amikor pedig két sétapartnerre tettem szert, szinte teljesen elfelejtkeztem a kellemetlen szorongásról. Egyébként is, a kutyákkal való foglalkozás áthangol, magabiztosabbá tesz. Olvastam például, hogy a börtönben a rabok terápiás céllal kutyákat nevelnek, részt vesznek kiképzésükben. Többször gondoltam rá, hogy vissza kellene költözni a városba, ahol nem járok tavasztól őszig, és ősztől tavaszig a porban, sárban, nem kell kilométereket gyalogolni, ha kell egy liter tej, fel tudok szállni egy buszra, ha akarok, és egyáltalán, minden sokkal könnyebb. De mi legyen a két kutyával, és a számtalan cicával? Az állatkáinkat nem vihetném magammal. A szívem szakadna meg, ha meg kellene válnom tőlük.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése