No, ez különösen igaz az én életemben is. Bár nálam nem olyan értelemben, mint ahogy Hernádi Judit énekeli. Egészen ötven éves koromig - no ne tessék megkérdezni, most mennyi vagyok - nagyon féltem a kutyáktól. A félelem gyökerei gyermekkoromra vezethetők vissza, hibás (?) nevelés eredményeként. Mert mivel lehet visszatartani egy gyereket a veszélyes dolgoktól? Mondjuk egy fenyegető, nagy fekete kutya képével. Ennek következtében soha nem gurultam le a meredek cselédlépcsőn, amit mi csak hátsólépcsőként emlegettünk, de betegesen féltem mindenféle kutyától, kicsitől, nagytól egyaránt. Ez a félelem megmaradt mindaddig, amíg kertes házba nem költöztünk. Akkor fordult nagyot a világ sora. Mert ugye a biztonság érdekében kell egy házőrző. Így került hozzánk Brúnó, a hathetes keverék kölyökkutya. Másik három testvérével keresett gazdát, és ahogy meglátott, azonnal odafutott hozzám, és nem tágított mellőlem. Na kérem, ezek után tessék azt állítani, hogy mindig a nő választ...
Már az első pillanatban megnyerte a szívemet, remegő kis testével, ahogy a táskában kuporgott, amíg hazahoztam. Ma bizony már alig egy lába férne bele ebbe a táskába. Sokáig tartottuk a szigorú elvet, hogy nem engedjük be a lakótérbe. Mivel hideg volt, és még nem gondoskodtunk kutyaházról, az előszobában lakott. Ott várt minket haza, amíg megjöttünk a munkából. Egyre nehezebb volt a szívem, sajnáltam az éjjelente kinn sírdogáló kiskutyát. Aztán egyszer csak megtört a jég, és teljes értékű családtagként bejöhetett az addig tiltott területekre is. Nehéz harc volt önmagammal is, de végül a szívem győzött az eszem felett. És az ő kitartása, mert időről-időre mindig bepróbálkozott. Tudta, felmérte, hogy egyszer megesik rajta a gazdi szíve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése