Leesett a hó, és végre nem kellett a sarat dagasztani bokáig a trutymóba merülve. Végre részt vehettem a nyomkövetésben, mert amit eddig kutyám az orrával "látott", azt most végre én is láttam a szememmel. Egyik nap történt ugyanis, hogy Brúnó neki iramodott a szántóföldön, s hiába kiabáltam utána, egyre kisebb pont látszott belőle, míg végül teljesen el nem tűnt a látóhatáron. Egy órát bolyongtam, keresve a szökevényt. Kétségbe voltam esve, mert a vasúti töltés közelében tűnt el, és aggódó gazdiként a legrosszabb gondolatok fordultak meg a fejemben. Végül nem volt mit tenni, haza indultam. Amikor kedvenc sétahelyünkre értem, kit látnak szemeim? Természetesen Brúnó őfelségét, vágtatott keresztül a mezőn, mint a szél. Többszöri hívásra jött hozzám, látszott, fél a szidástól. Pár barátságos szó után rájött, nincs megtorlás, és pórázon hazasétáltunk. Mit tagadjam, el voltam keseredve, hiszen eddig szépen engedelmeskedett, soha nem hagyott ilyen rútul faképnél.
Az első havas sétánk alkalmával vált világossá szökésének az oka. A hideg és a hó becsalta az őzeket a közeli erdőkből a lakott terület közelébe, a fehér hótakaró tele volt kisebb-nagyobb őznyomokkal. Annak örömére, hogy nem csúszkálunk a sárban, nagy kirándulást tettünk. Elgyalogoltunk a kb. 6 km-re lévő vasúti átjáróhoz.
Útközben láttunk két őzgidát, és ha Brúnó nincs pórázon, Százhalombattáig fut utánuk.
Sajnos jött az olvadás, a szántóföld járhatatlanná vált. Van azonban egy terület, amit mindig parlagon hagynak, benövi a fű és a gaz. Eddigi kirándulásainkhoz képest rövid útvonal, de még mindig sokkal nagyobb, mintha egy városi kutyafuttató lenne.
Amikor a hatalmas síkságot látom a távolban erdőkkel és dombokkal, akkor tudom igazán értékelni, hogy ott hagytam a fővárost, és falura költöztem annak összes hátránya ellenére.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése