Új falkatag

Eltelt a december, csendben a karácsony. Az új év nem hozott sem jót, sem rosszat, főleg az utóbbi miatt kellemesnek mondható. Jártunk térdig a hóban, tépett a jeges szél, sütkéreztünk a gyenge, de kellemes napsütésben, és tértünk haza hatalmas sárgombócokkal lábainkon. Ennek az agyagos talajnak az a nagyszerű tulajdonsága megvan, hogy mindig egyre több ragad a lábakra, míg végül a gumicsizmát ólmos súlyként emelgeti az ember.

Akármilyen idő is volt, mentünk a mezőre rendületlenül. Bevallom, sokszor nagyon terhes volt, sok más egyéb dolgom lett volna, nem volt kedvem kimenni a szélbe, hidegbe. De amikor kutyám várakozó tekintetét megláttam, vettem a nyakörvet és a pórázt, és boldog farokcsóválás közepette mégis megindultunk. Aztán beteg lettem, és egy hétig elmaradt a séta. Feküdtem az ágyban, Brúnó a lábamnál. Amikor ismét el tudtunk indulni, egy kicserélt kutyát kaptam vissza. Sokkal engedelmesebb volt, mint azelőtt. Azt hittem, ez a hosszú kihagyás mindent elfeledtet vele, amit addig tanultunk, de nem így történt.

Az időjárás itt a falu szélén továbbra is ridegebb, mint beljebb, a házak között. Sokszor megtörténik, hogy nagy sár esetén inkább az utcákon sétálunk, nem megyünk a mezőre. Először azt gondoltam, hogy a pórázos séta nem olyan élvezetes egy kutyának, mint a szabadon futás. De a szaglászás, új élmények ugyanúgy lefárasztják Brúnót, mintha a mezőn rohangálna. Az utóbbi stresszes, az előbbi fizikailag mozgatja meg.

Két hete megjelent az utcánkban egy trikolór foltos, nagyon sovány növendék kutya. Első találkozásunk alkalmával azt hittem, vak. A két szeme szinte fehéren világított egész kicsi, fekete pupillával. Lesunyt hátsóval, szinte a földön csúszva tért ki az utamból. Vásárlásból jövet adtam neki pár falatot. Majdnem minden alkalommal találkoztam vele, meg voltam róla győződve, hogy kóbor kutya. Odajött hozzám, hanyatt dobta magát, hagyta a pocakját simogatni, rohangált örömében, és felugrált rám. Ugyanezt művelte a lányommal. Hamar megtudtam, hogy van gazdája, aki nem nagyon törődik vele, naphosszat az utcán van, mindenki elkergeti. Haragszanak a kutyára, gazdára egyaránt. Vigye haza - kérte az egyik szomszédasszony - nekem négy kutyám van, nem tudom befogadni. Gondolkoztam, hogy fogadja Brúnó, aki nem túl barátságos az idegen kutyákkal, s az új jövevény hogy szokik össze a macskákkal. Van elég éhes száj, vegyek még egy terhet a nyakamba?

Nem a józan ész győzött, hazahoztam. Egy darabig szaladt utánam, de a sarkon lecövekelt. Ölbe kaptam. Nem gondoltam, hogy egy ilyen kis nyiszlett kutyus milyen nehéz tud lenni. Bezártam a régi tyúkudvarba, legalább is feltételezem, hogy régen erre a célra használták. Most a cicák tanyája. Mohón evett, ki volt éhezve. Brúnónak nem tetszett a dolog, de aztán helyretettem a fiút. Bementünk ebédelni. Az új kutya elkezdett sírni, sokáig hallottuk, aztán csend lett. Megnyugodott, gondoltuk. Ebéd után kimentem megnézni, mi van vele, de Brúnót előbb megkötöttem, hogy kárt ne tehessen benne. A drótháló mögött nem láttam, végigjártam a sufnit, pincét, nem találtam. Kerestem a kertben, sehol. Eltűnt. Brúnó "mesélte el", hogy mi történt, végigszimatolta az útvonalat, ahol járt, és megmutatta a lyukakat, ahol átbújt a kettős kerítésen. Ott közlekednek a macskák, azt hittem, egy ekkora kutya nem fér át rajta. Egyszerre voltunk szomorúak és megkönnyebbültek. Szomorúak, mert sajnáltuk, de meg is könnyebbültünk, mert felmértük mindazt a gondot, ami egy új kutya beszoktatásával jár.

Nem minket választott - mondogattuk. Visszament a gazdájához, még ha ott nem is törődnek vele. Kutyakajával vagy zsemlével a zsebünkben jártunk az utcában, és ha láttuk, adtunk neki. Ilyenkor egy darabig elkísért, majd visszaszaladt. Mindig ugyanott, kiflibe kunkorodva kuporgott a fűben.

Tegnap jöttem haza a Sparból, szaladt elém. Bevásároltam a heti konzerveket a macskáknak, egyet megbontottam, kiöntöttem a fűre, vártam, hogy egye meg. Éhesen esett neki a macskaeledelnek. Ekkor vettem észre, hogy csúnya seb éktelenkedik a száján. Fel volt hasadva a szája az orrlyukáig, és evés közben erősen vérzett.

Nem messze az egyik sarki házban van három kutya. Valahányszor a mezőre megyünk, veszettül ugatnak, de kerítésen keresztül nem foglalkozunk velük. Tegnapelőtt viszont az egyik útkanyarulatban mint a semmiből kerültek elő, és ránk támadtak. Nagyon a bögyükben lehettünk mindketten. Brúnó derekasan állta a sarat, küzdött. Még pórázon volt, hirtelen nem tudtam, engedjem, hogy védekezni tudjon, vagy tartsam vissza. A küzdelemből sok jó nem származott volna, az egyik kutya nála valamivel kisebb volt, a másik nagyobb. A harmadik, egy harcos kis tacskó hátul ugatva asszisztált a két havernak. A kötél szabad végével rácsaptam a támadókra, kiáltottam egy nagyot. Kihasználva a pillanatnyi megtorpanást elrángattam kutyámat a helyszínről, és futólépésben hazaeredtünk. Brúnó kicsit sántított, de otthon átvizsgálva hál' Istennek nem találtam rajta sebeket.

Amikor láttam a sérült kicsit, azt hittem, hogy őt is ez a három kutya támadta meg. Ennek fele sem tréfa, nem tudtam volna végignézni, hogy az utcán pusztul el a szerencsétlen. Ölbe kaptam, hazahoztam. Bezártam a kennelnek kinevezett tyúkudvarba. A lyukat eltorlaszoltam. Térülök-fordulok, látom, a kert közepén áll, Brúnó szaglássza, majd megmorogja. A kicsi megindul a kerítés felé, s a macskakijárón kicsúszik, mint a csík.

Akkor már tudtam, hogy ezt nem szabad hagyni. Kimentem érte, ezúttal a házba hoztam. Lefektettem, próbáltam ellátni a sebet, amely megint elkezdett vérezni. Ehhez orvos kell, össze kell varrni. Telefonáltam, másfél órán belül kinn is volt az állatorvosunk, aki elaltatta, bestoppolta, és beoltotta veszettség ellen. Azt mondta, ő ilyen csúnya sebet még nem látott, szerinte valami éles tárgy okozhatta, olyan, mintha szikével vágták volna. Antibiotikummal is ellátta a kicsit. Hálás vagyok neki, mert nagyon lelkiismeretes orvos.

Amíg tartott az altató hatása, szivaccsal lemostam a kiskutya testét, nagyon piszkos volt szegény. Néhány kerek sebet találtam rajta, körben meg volt pörkölődve a szőr. Nem akarok belegondolni, mi történhetett vele. Azt tudom csak, hogy nem szabad elengednem, ki kell javítani a kerítésen a lyukakat.

A macskák egyenként kíváncsian megnézték az új jövevényt, Brúnó megszaglászta, nem bántotta. Igyekszem úgy viselkedni, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy eggyel többen lettünk. Őt hagyom, hadd szokja az új helyét, a régiek pedig ne érezzék, hogy miatta kevesebb figyelemben részesülnek.

Mint utóbb kiderült, Timi az első látásra beleszeretett, és azonnal befogadta volna, de félt, hogy a gazdája mégis ragaszkodik hozzá.

Nos, gazdának nem nevezhető személy, jobb, ha távol tartja magát az ebtől. Amit maga művelt vele, az állatkínzásnak minősül. S ha gyakorlati példa még nem is akadt rá (sajnos), ezt bizony a törvény bünteti.