Tény és való, hét végén két napot lazítottam. Játszottunk hátul a kertben, de futni nem voltunk. Tovább aludtam, mint máskor, és mire készen lettem a dolgaimmal, nagyon meleg lett.
Bence szokás szerint az orrával böködve próbált ébreszteni, fejemre húztam a takarót, hogy ne érezzem az arcomon nedves kis nóziját. Brúnó sokkal diszkrétebb, le-fel járkál a szobákban, közben hangosan liheg. Csakhogy erre nem szoktam felébredni.
Egy szó mint száz, a harmadik napon is megcseréltem a szokásos rendet. Először mentem vásárolni, hogy utána a kutyákkal nyugodtan tölthessük a mezőn az időt. Türelmetlenek és csalódottak voltak, amikor látták, hogy nem a pórázt veszem, hanem a bevásárlókocsit és a retikülömet. Üres volt a hűtőszekrény, sok mindent kellett vásárolnom. Tudtam, hogy alaposan megpakolva, leizzadva érek haza. A két ebbel való kirándulás után nem lett volna erőm neki indulni a Sparba. A cipekedés után viszont kikapcsolódásnak tűnik majd a kedvencekkel való közös séta.
Hazafelé jövet a teli bevásárlókocsit vonszolva nyitottam a kaput, hátra parancsoltam az ebeket. Azaz csak hátra parancsoltam volna, Brúnó ugyanis aprócska termetével nekilendült, és Bencével a nyomában elviharzott az utca vége felé. Nagy, barna szeme tele volt szemrehányással: - Képes lennél rá, hogy ma se vigyél ki minket a szabadba?!
Kaptam gyorsan a pórázokat, s csapot-papot ott hagyva zártam a kaput, mentem a kutyáim után.
Szidás nem volt, beláttam, négylábú barátaim követelése teljesen jogos. Csak azt sajnáltam, hogy a nagy sietségben nem volt nálam keksz, hogy a kerítés mögött ránk várakozó kutyahaveroknak adjak egy-két szemet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése