Kísért a múlt?

Nagy örömmel olvasom a Facebook-on, amikor egyik vagy másik menhelyen lévő kutyus "gazdisodik", és igazi otthonra talál. Azt mondják, ha egy ilyen kutyus szerető gazdit kap, sokkal hálásabb tud lenni, mint aki kölyökkorától megszokta a gondoskodást, szeretetet. Mert megtapasztalt mást, esetleg sok rosszat, emberi kegyetlenséget. Ezt meg tudom erősíteni, éppen Bence kutyánk példáján, akit az utcáról fogadtunk be. Nagy örömmel néztem Ceaser Millan műsorait, hogy kell bánni a kutyákkal, hogy kell megnevelni a problémás ebeket. Még mindig nagy tisztelője vagyok, bár az utóbbi műsorok nagyon elmentek a show biznisz felé. Azért említettem a nevét, mert ő mondta egyik műsorában, hogy a kutya nem szabad érezze a sajnálatot. Ők a mában élnek, és elfelejtik, ami volt. Lehet, hogy én értettem valamit félre, vagy más kategóriába tartozik, de az ellenkezőjét tapasztaltam. És ezzel függ össze, hogy ha valaki felnőtt kutyát - különösen olyant, akit (!) korábban bántottak - fogad örökbe, nagyon oda kell figyelnie rá. Idő kell hozzá, hogy a kutya megbízzon benne, és elfelejtse a régi, rosszul kialakult reflexeket. Mert a mi befogadott kis Bencénken látom, hogy bizonyos szituációban - aminek semmi köze erőszakhoz - támadó-védekező állást vesz fel. Az első időben, ha hívtuk, sunnyogva, szinte a földhöz lapulva közeledett. Nyilván sokszor kikapott. Az ennivalóját körömszakadtáig védi, ha valaki közelít, morog, vicsorog. Este az alvóhelyén különösen bizalmatlan. Szokásom, hogy elalvás előtt megsimogatom Brúnót, kap egy puszit a buksijára. Nem így Bencét. Ha közelítek, pupillái kitágulnak, vicsorog, előfordult, hogy megkapta a kezem is. Ha ennivalóval közelítek, akkor is kritikus a helyzet. Megtanultuk, hogy őt este, a kis priccsén nem szabad zavarni, Tisztes távolból kívánok neki szép álmokat, beszélek hozzá. Ilyenkor elkerekedett szemekkel néz rám, billen egyet-egyet a feje, és egyre sűrűbben csukódnak le a szemei. Másik eset. Mivel elég széllelbélelt a kis bundája, kötöttem neki kabátkát. Amikor le akartam mérni, milyen hosszú és széles legyen a ruhadarab, és meglátta a kezemben a centimétert, meg akart harapni. Sacc per kábé készült el a kabát, amihez szintén elég nehéz volt hozzászoktatni. Minden furmányt elővettem, hogy meggyőzzem, senki sem bántja, és hogy hajlandó legyen végre felpróbálni. Azóta viszont semmi gond nincs, büszkén viseli a nagy minuszokban a kabátkát. Nem elrettentésképpen írtam ezeket le, mert nincs annál nagyobb öröm, mint elnyerni egy ilyen kis kóbor bizalmát, és nyugodt életet biztosítani neki. De más bánásmódot igényel, mert mégsem felejt, legalábbis nehezen. Jó darabig kísérti még a múlt.