A búcsú mindig nehéz...

Már fél éve, de még mindig nagyon hiányzik, ő volt az első kutyaszerelem. Beteg volt, az orvos már korábban lemondott róla, de még próbáltuk vitaminokkal, csonterősítőkkel életben tartani. Olvastuk a netet, tanulmányoztuk a kutyabetegségeket, amihez a tünetek illettek. A futás, intenzív testi mozgás évek óta kifárasztotta, a sétánál egy idő után pórázra vettem, hogy ne rohangáljon olyan sokat. Aztán egyre nehezebb lett a légzése, már nyugalmi helyzetben is. Próbáltam nyugtatót, akkor többet aludt, de könnyebben kapott levegőt. Egyre nehezebben mozgott, látszott, mennyire fájdalmas neki a járás. Egy idő után a hátsó lábai nem akartak engedelmeskedni, kicsúsztak alóla, nehezen bírt felállni. Nem használt a vitamin, porcerősítő. Hónapokig húztuk-halasztottuk a döntést. Inkább takarítottunk utána, ha nem ért ki időben. 

Mit üzent barna, meleg tekintete? Örülök, hogy még veled vagyok, vagy engedj el gazdi, beteg vagyok. Vagy mindkettő? Nem tudtam eldönteni. Mondom, hónapokig halogattuk a döntést, végül elkerülhetetlenné vált. Két injekció, az egyik altat, a másik megöl. Egymást átölelve sírtunk. Még meleg volt a teste, néhány perce velünk volt. Amikor elvitték, nem figyeltem Bencére. Én adtam a zsákot, amibe beletették a testét. Ijesztő lehetett neki, azóta tart tőlem. Nem tudom, elfelejti-e valaha.

Még most is a sírás fojtogatja a torkom, és könnyek szöknek a szemembe, ahogy ezeket a sorokat írom. A kertben mindenhol látom, a miatta felmagasított kerítésnél, a kedvenc almafája alatt, ahol a kis holmijait jelképesen eltemettem. Rövidebb ideig élnek, jó esetben ők mennek el előbb. Mi tudunk magunkról gondoskodni, ők nem, ha egyedül maradnak. Kinek nehezebb? Olvastam kutyákról, akik a gazdájuk sírján haltak meg. Igen, meghaltak, és nem elpusztultak vagy kimúltak. Társak voltak ők, barátok, családtagok. Nekünk is nagyon nehéz, annál is inkább, mert ezt a feltétlen szeretetet senki nem tudja pótolni. És hiába van helyette újabb kutya, nem ugyanaz. Lehet őt is nagyon szeretni, de az első szerelem..., az mindig az első marad. 

Csináltam róla még egy utolsó képet, azóta is őrzöm. Szándékosan nem teszem fel ide. Talán azért, mert ez már nem ő, talán azért, mert nekem túl sokat jelent, talán azért, mert másnak nem jelent semmit. 

Élt, és nekünk ajándékozott 14 évet.

Légy nagyon boldog odaát, a szivárványhídon túl drága Brúnókánk!