Szabadságra született, nem rabságra

Amikor azt hittem, már megtört, és többé eszébe sem jut elhagyni saját területét, elengedtem a láncról. De előtte - biztos, ami biztos - figyelmeztettem, mit nem szabad tennie. Az én drága kutyám első dolga volt, hogy megcélozta a kerítést, és dacolva mindenféle büntetéssel félelem nélkül lendült át a szomszédba. Úgy álltam ott, mint akinek földbe gyökerezett a lába. Mégis csak nekem kell valamit kitalálnom, hiszen én vagyok az ember, a homo sapiens, a gondolkodó, értelemmel bíró lény. Az ősi ösztön ellen hiába küzdök - gondoltam. Olyan kerítés kell, amin nem tud átmenni. Nem részletezem, milyen feladat egy nőnek kerítést építeni, tartóoszlopokat leásni, betonozni. Végül elkészült az immáron két méteres kerítés. Ezen már nem volt átjutás, bár még néhányszor nekiugrott, és megpróbálta. Elég nehezen adta fel. Én viszont feladtam. Láttam, hogy ezt a kutyát megtörni nem lehet, legfeljebb az én szívem szakad bele látva a szenvedését. Innentől kezdve már nem akartam jól nevelt kutyát, hanem szabad, önálló, boldog, kiegyensúlyozott ebet, nem egy megnyomorított állatot.