Hét éves öreg kutya leszek novemberben

Bizony sok idő eltelt azóta, hogy az utolsó bejegyzést írtam. Nagyot fordult a világ velünk, kutya-gazda kapcsolatában is. Hosszú ideig éltük a megszokott életünket, etettem, dumáltam neki, jól megvoltunk. A sétákat hanyagoltuk, ne kockáztassunk - gondoltam. Ennek a kellemes lingy-langy állapotnak egy szomorú esemény vetett véget. Hosszabb időre elmentem itthonról, és mikor hazajöttem, egy idegen, elpusztult macskát találtam a virágágyásban. Kétség sem férhetett hozzá, mi történt. A szerencsétlen áldozatot tisztességgel eltemettem a kert végében, és kétségbeesetten töprengtem, mitévő legyek. Addig nem néztem a kutyás műsorokat, most szisztematikusan letöltöttem "A póráz két végén" elérhető epizódjait, a teljes első évadot, és a második elejét is. Végignéztem az összeset, és irigykedtem, milyen jó lenne nekem is egy ilyen Victoria Stilwell, aki megtanítana a problémák megoldására. Persze ehhez se lehetőségem, se pénzem. Hozzá jött még A csodálatos kutyadoki, és arra gondoltam, miért ne próbálhatnék változtatni a dolgon? Sok fejtörés után elhatároztam, ismét kimerészkedünk a szabadba. Sok félelem volt bennem, hogy reagál kutyám a váratlan szituációkra, mi lesz, ha emberrel, kutyával, autóval találkozunk. De ha meg sem próbálom, soha nem tudom meg, hogyan viselkedik ilyen esetekben, és felgyülemlett energiáit szegény cicusokon éli ki.
Felfegyverkeztem tehát egy újonnan vásárolt kutyahámmal, és nekiindultunk. Első utunk viharos volt, aki már próbálkozott ilyesmivel, el tudja képzelni. Aztán a következő séta már jobban sikerült, a harmadik még jobban. Szükségem volt még egy gumicsizmára, mert az összes cipőm megsínylette a felszántott mezőn és a növekvő lucernásban való botorkálást. Eső után különösen necces volt a helyzet. Közben minden nap mentünk, ugyanabban az időben. A kezdeti nehézségekben segítségemre volt a nyári meleg, izzadtunk mind a ketten rendesen, Brúnó hamar elfáradt, visszafelé már nem volt ereje ellenkezni, no meg akkor még a kutya sem szokta a gyaloglást. :)
Vizet és tálkát mindig vittem magammal, nekem és neki is szükségünk volt rá. Nagy próbatétel volt az első szabadon engedés a mezőn, de szerencsésen túléltük ezt is, amikor visszafelé a lakott területhez értünk, már ismét pórázon volt a kutyám. Szerencsémre igazi nyomkövető kutya, imád szaglászni, ilyenkor könnyen el tudom csípni. Sajnos hamar rájött a trükkre, így hatásosabb módszert kellett keresnem. Hála Brúnó intelligenciájának és a "nagyoktól" ellesett okosságoknak ma már zökkenőmentesek ezek a közös, kora reggeli kirándulások - kopp-kopp-kopp!
Mind a ketten élvezzük ezeket a mini-túrákat, játékkal egybekötve. Nagyratörő terveim között szerepel, hogy nemsokára (?) közösen utazunk járművön, kirándulunk messzebbre, netalán még nyaralni is magammal viszem. Véletlen vagy annak köszönhető, hogy az interneten felkutattam egy csomó kutyás oldalt. Találtam egy kedves hölgyet, egy tenyésztőt, akinek írásai nagy mértékben hozzásegítettek, hogy még jobban megismerjem és megértsem az én drága egyetlen ebemet. Tényleg kicsi a világ, az utcánkban lakik egy másik tenyésztő - ő más kutyafajtával foglalkozik. Egyszer összetalálkoztunk a mezőn, pár szót váltottunk. Két gyönyörű német doggal sétált, az anya- és apaállattal. Kérdezte, hogy nyomot keresni voltunk-e. Mondtam, hogy á, dehogy, csak sétálgatunk, és engedelmességi feladatokat gyakorlunk, de még az elején tartunk. Egyelőre fogalmam sincs, hogy kell nyomot kerestetni egy kutyával. Keres az magától, szaglászik, szalad ide-oda, követi a képzeletbeli valami szagát, de nem osztja meg velem a tudását. :) Így aztán elég nagyképűen hangzott volna, ha igent mondok a nyomkeresésre.